Ilyen volt az idei Bónusz Fesztivál

- 10 perces olvasmány
ilyen volt az 2017-es bónusz fesztivál

Az évek folyamán az augusztusi időpontról egyre tovább mozgatott, idén már
decemberre eltolt fesztivál minden tekintetben túlszárnyalta az elvárásokat: a line-up, lebonyolítás, hangulat ezúttal mind-mind nagyon egyben volt, de lássuk részleteiben!

A Bonusz Festival 2017, három arénával és egy szabadtéri színpaddal várta
az elektronikus zene kedvelőit, így mindenki megtalálhatta a saját kedvencét,
az igen erős lineup-ban, ami egyértelmű csúcsát, Richie Hawtin CLOSE produkciója jelentette.

Itt bővebben is olvashatsz a CLOSE performanszról, többek között arról is hogyan érte el
mai, szombaton is látott formáját.

Biztos sokan tudják, milyen érzés az a pillanat, amikor megérkezvén, meghallod
a távolból jövő pumpáló mélyeket, és joker vigyorral az arcodon, mondod magadban: masszív egy éjszaka lesz ez. Épp jókor érkeztünk hiszen Dorian Paic ekkor kezdett.
Páran lehettünk csak az arénába, de szépen lassan egyre többen, miközben szettje
eleinte testes, száraz, pumpáló mélyekből építkezett, amit egyre feszesebb tempó
követett, igazi veretős tech-house bontakozott ki.

Míg itt Luciano és Villalobos, de mondhatnám, hogy a jó és a rossz 4 órás párharca következett addig, a Red Arénában már készülődött Dubfire .

Nemrég jelent meg Dubfire friss, önélterjazi dokumentumfilje, About Ground Level címmel.

Dubfire aki többször járt már Magyarországon és kergette minden alkalommal
őrületbe közönségét, híres “rattle snake” azaz csörgőkígyó effektjével, amit
előszeretettel használt most is, így hát várható volt, hogy dinamikus, de ugyanakkor kemény kalapálós, hirtelen ritmus és stílusváltással teli sötét, morgó techno-felfogása
elől ezúttal sem lesz menekvés. A kezdeti lassabb tempót követően megérkeztek
a keményebb ütemek is, volt íve a szettjének, de sajnos a vége felé kezdett ellaposodni
és ezt rajtam kívül is láthatóan, sokan megérezték ezt.

Úgy gondoltam most jött el az ideje, a további helyszíneken is tenni egy kört, például
a Black Arénában. Megérkezvén jó volt találkozni néhány régi ismerőssel és spanolni
a full idegen „random” arcokkal. Körülnéztem, az emberek fele csukott szemmel
táncolt, nem láttam mást csak boldog és láthatóan zenére szomjas embereket.
Ezért egyvalakit lehetett felelőssé tenni Jonas Kopp-ot, az argentin fenegyereket,
aki kegyelmet nem ismerve, tolta. Hangzása némi avantgárd életérzéssel párosult, basszusai nem egyszer a chicagoi/detroiti acid jazz bádoghangú hullámait idézték meg. Pont, mint a pokolban, gondoltam, de ez a keményvonalas, földalatti, jobb szó nincs rá „mocsok techno” mindenkit levett a lábáról. Örök időkig hallgattam volna, amit leművelt, de ideje volt visszanézni a Green Arénába.

Belépve Villalobos és Luciano pakolta a közönség szívének láthatóan kedves ütemeket, egyből tudtuk, hogy a továbbiakban ebből csak jó sülhet ki.

Bő fél óra elteltével,(nem tűnt annyinak) az órámra pillantva vettem észre,
hogy majdnem két óra van, azaz a Red Arénában azonnal kezd Richie Hawtin.
Ilyenkor sajnálom azt, hogy nem tudom magam klónoztatni és mindkét helyen lenni egyszerre.

Richie Hawtin több mint 20 éves pályafutása alatt zenéjével világszerte sikeresen MINUSolta a cipőtalpak vastagságát, és mint később kiderült nem titkolt szándéka volt
a hazai közönséggel is ezt tenni.
Be kell vallanom az elmúlt évek alatt sok szettet hallottam már tőle, de ez most nálam mindent vitt, mert ez tényleg valami más volt, valami személyesebb. Olyan kezdést produkált, amit sokan az életük végéig emlegetni fognak.

Először levitt a legsötétebb helyekre, hogy aztán felrántson, mert igazán magasra
szállni csak a mélyből lehet és jól tudta ezt Hawtin is. Kavarogtak bennem az érzelmek, hiszen egyedülálló hipnotikus hangzásával, és mélyből jövő savas „acid” basszusaival,
na meg a már jól ismert tape-delay effektjével és a különböző frekvenciákkal operálva próbálta a történetét előadni és ez teljesen darabokra szedett, de nem csak engem, az egész közönséget.

A hangulatot tovább emelte saját vizuálja, mellyel folyamatosan próbálta eltörölni
a távolságot saját maga, a gépek és a közönség között. Ezt az akadályt jelentem
sikeresen leküzdötte így egy igazán felejthetetlen élményben lehetett részünk.

A 75 perc nagyon hamar eltelt, így Hawtin fellépése után, újra a Green Arénába
mentünk, hogy elkapjuk Luciano és Villalobos szettjének a végét. Körülbelül 40 percre számítottunk még tőlük azonban valami technikai hiba miatt legalább 10 percbe telt,
amíg sikerült újra visszahozni a zenét a csarnokba.
Ezt követően a svájci Sonja Mooner következett. A hölgy ügyesen lavírozott
a ritmusos house, a mélyből jövő techno, és a minimál között, Villalobos-ék után jobb zenét kívánni sem lehetett volna ezért nagy pacsi a szervezőknek, hogy őt hozták el,
hogy a megfáradt embereket újra felrázza.

Egy óra elteltével azonban érezhetően kezdte elveszteni a kapcsolatot a közönséggel,
így ideje volt újra továbblépni, már csak azért is, hiszen a Red Arénában nemsokára kezdett egy másik nagy kedvencem, Johanes Heil aki bebizonyította, hogy több
tízéves pályafutása alatt, nem hiányzott az iskolapadból, azaz a „dj pult mögül” és
hű maradt az underground gyökereihez. A szettje egyértelműen a kemény, feszes mélyekkel töltött savas, acid hangzást képviselte. Ezzel, Heil szállította véleményem
szerint a fesztivál második legminőségibb szettjét.

Következett számomra a nagy kérdőjel, akitől nem tudtam mit várjak az estét záró amerikai Black Asteroid akinek csavaros logikájú, agyas zenéje számomra igazi
bizarr, karizmatikus, élménnyel bírt. Bebizonyosodott, hogy ez egy őrült és elvetemült ember. Folyamatos karakteres kiállásaival és egyedi gonosz technojával felkeltette az érdeklődésemet, viszont ugyanilyen gyorsan el is veszítette, amikor minden keverésnél ráhúzott egy indokolatlanul hangos filter-t konkrétan „sípolást” a zenéire. Eleinte azt gondoltam ez egy nem várt technikai hiba, de rá kellett jönnöm, ezt ő csinálja kissé zavartnak is tűnt a közönség reakcióit látva és valamiért többet mászkált ki a pultból,
mint kellet volna. Idióta mozdulatokkal próbálta mulatatni az embereket
(pl: glow stick-eket dobált be a közönségbe, nekiment a stage monitoroknak) több kevesebb sikerrel. Kissé sajnáltam, hogy ilyen volt a zárás, de azzal vigasztalódtam,
hogy rajta kívül mindenki fantasztikus volt az idei Bónuszon. Szóval összességében, aki vette a fáradtságot és ellátogatott veretni egy hatalmasat, nem bánta meg, mert
zeneileg nagyon magas színvonalat képviselt az idei kiadás.

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here