Stílussznobizmus

- 12 perces olvasmány
stílussznobizmus james cole

A hatalom gyűrűjének verse’ adoptálva a nemzetközi e-zenei piac underground
felének nyilván nem új keletű, de mára professzionális mértékben kiépített jelenségére
– nevezetesen a zenei-al-al-al stílusok szinte kizárólagos szupremanciájának és elsőbbségének primátusára. Ezt a – hívjuk így provokatívan: stílussznobizmust
– járjuk körbe, boncolgatjuk gondolatébresztő jelleggel…

A dj-k, a klubestek, a kiadók, és a közösségeik is mára mind egy-egy BRAND-ként
vannak jelen a szcénában. A rengeteg külsőségen túl, (mint egyedi arculat, branding
a reklámfelületek grafikáitól, egészen a djpultok, vagy stagek dekorációján át a
táncosok sminkjéig), minden egyes apró részletben ott a BRAND, az üzenet, amit képviselnek és ez így van jól… Ettől egységes, ettől beazonosítható, egyedi, kreatív
és épít energiákat maga köré egy-egy ilyen „istálló
.

A kérdés csak az, hogy mindez mennyire köthet gúzsba zenei szinten?

Dj-ként szinte napi rendszerességgel szelektál az ember a több száz, több ezer új
zenei produktum között. Ha egész nap ezt csinálná valaki, akkor sem lenne ideje
mindent meghallgatni, így kialakulnak olyan automatizmusok, mellyel az ember
elkezdi szűkíteni a kört.  
Az első ilyen, hogy kb 10 másodperc alatt eldöntöd, hogy kukázod-e az adott darabot, vagy kicsit tovább hallgatod, és majd utána döntesz… Így szűröd ki a rengeteg szemetet, fürkészel tovább a szénakazalban, azokért a bizonyos tűkért… A másik ilyen, hogy a különböző plattformokon mint a Beatport, Traxsource
de már a vinyl-boltokban is a Decks, Deejay.de, Yoyaku, stb célirányosan keresel, előadóra, kiadóra. Be is állíthatod magadnak, hogy melyek a kedvenc artistjaid,
labeljeid, így nem maradsz le a legújabb megjelenésekről sem. Ugyanez igaz a
„vadászat” más terepein is, kezdve a You Tube csatornáktól, ahol feliratkozol megint
csak a kedvenceidre, a Facebook csoportokig és oldalakig, ahol szintén követheted a favoritokat, a Soundcloud-on, vagy a Mixcloud-on a Shazaam-al felvértezve, a Be-at.tv, Dancetrippin vagy bármilyen live adások tracklistjeinek becserkészéséig – rengeteg
formája van ennek a kincskeresésnek! Ha pedig ennyi fajta terep és lehetőség van,
az olyan gigászi méretű „szénakazal” bolygókat eredményez, így óhatatlanul is szűkítened kell a kört a keresőszondáddal.

Ha nem a virtuális térben bolyongsz, hanem rendszeresen jársz pl. lemezboltba és
ott már ismernek – ott sem fogod valószínűleg végignyálazni az összes megjelenést, hanem a hozzád közelálló hangzásból szelektálsz majd, az eladó is így ajánl neked. A választék szerencsére óriási, de a lényeg ugyanaz: valahogy kialakul benned
egy-egy stílus és annak irányzatai iránti fogékonyság, és szűkül a célkereszted. Így természetes módon jön létre a BRANDek és zenei világok összefonódásából egyfajta elkötelezettség, amivel ma már jól beazonosíthatóak ezek a bizonyos márkák zenei
síkon is.

Ezért van az, hogy ha a nagy nemzetközi brandeket nézzük egy Diynamic és
vezére Solomun köré kiépül egy hangzás, ami a bevezetőben említett rengeteg külső eszköz mellett a minket leginkább érdeklő zenei világot tekintve is meglehetősen jól behatárolható. Ugyanez van egy Music On-nál is, ahol a big boss Carola diktálja
ugyanezt és az „emberei” akik a bulijain fellépnek kb. ebben a hangzásban ténykednek. Egyszerre lehetőség ez persze mindenkinek aki ide bekerül, ugyanakkor korlátoz is.
A neki warm-upoló Leon, Neverdogs, Joey Daniel, és társai nincsenek könnyű helyzetben, hiszen ha nem akarják idő előtt szétbombázni a házat az alapban lüktető és relative minimalistább carolás cuccokból kell válogassanak, ami
azért valljuk be sokszor unalmas lehet.

Persze aggodalomra semmi ok, hiszen több száz ifjú titán küldözi a demokat,
promokat a trónuson ülő trend-diktáló alapítóknak, vagy az alsóbb szinteken alkotó alvezéreknek is. Szinte iparág épült ki körülöttük, több tízezres bázissal, kiadók
tucatjai ontják magukból az erre a fajta hangzásra épített és speciel erre „gyártott” darabokat. Így ha pl Don Carolone feltesz egy bootleget valami régi disco számból,
pár hónap alatt a 80as évek kb. minden himnuszára születik egy „carolás” hasonló
loop-okat használó egyen clap, snare, felpörgés, kick és bassline-receptre épülő track áradat… Persze nyilván ezekben is vannak jó ötletek, meg minőségi cuccok, és silány,
pár óra alatt összerakott tucat példányok is, de a lényeg, hogy van egy nagyon is
jellemző zenei keret amin belül készülnek ezek.

Thank you Barcelona 🙌🏻 #diynamicoutdoor #diynamic #barcelona #offweek

A post shared by Diynamic Music (@diynamicmusic) on

Ugyanez igaz a Solomun féle világra is, talán annyi „könnyebbséggel” hogy a
sokkal érzelmesebb zenei világban simán lehet sötétebb, vagy vidámabb hangulatokat csempészni, a trackekben a leadek, szőnyegek, atmoszférikus elemek, a vokálok,
a komplexebb bassline, egy-egy jól megírt dallam, synth, zongora stb-vel lehet egyedi, egyéni hangulatot varázsolni. Ugyanakkor az állandó repkedés és a dallamra dallamot
rakó dallamosabbnál dallamosabb kiállások is lehetnek öncélúak, és borzasztó
unalmasak, főleg ha az ember némi dinamikát is szeretne érezni egy-egy buliban…

De ugyanígy ide tehetjük az All Day I Dream és vele Lee Burridge BRAND-jét és az
általa képviselt nem csupán külsőségekben megjelenő arculatot, de a zeneiségben
is jelen levő egyedi hangzást. Az ő „emberei” többnyire nem olasz „kiccsávók”, akik
remekül darabolják össze a loopokat és gyártják a puzzle darabokból az újabb és
újabb tucat tech-eket (újabban minimal / deep tech kategóriában) hanem komolyabb
zenei műveltséggel képzettséggel és jártassággal megáldott művészek hangszeres tudással, amivel képesek „zeneibb” motívumokat írni, melyek azért nagyobb művészi értékkel bírnak, mint egy-egy loop house. Persze mindig kérdés, főidőben, egy bizonyos létszám és közönség-összetétel felett mindenki 122 bpm-en akar e művészi
önkifejezésre szórakozni, vagy azért dinamikára is vágyik…


Persze nem szeretnék általánosítani és főleg nem ítélkezni (!), különösen nem
egy-egy stílust emelni mind fölé, mert NINCS egy gyűrű, nincs egy stílus mindenek
felett! Rengeteg univerzum van, amiben éppúgy vannak jó és ötletes, vagy
maradandó darabok, mint rengeteg másolat és tucat track is. Nem véletlen fűztem
némileg élcelődő és persze szükségszerűen leegyszerűsítő provokatív megjegyzést
is egy-egy ilyen BRAND-hez, mert azt érzem a címben szereplő „egy gyűrű” az egy
stílus sokszor „sötétbe zár, bilincs az egyetlen.”

E példák után visszatérve az eredeti gondolatmenethez pár sorban érdemes arra is
utalni, hogy nem volt ez mindig így! Az underground e-zene kezdetén óriási átjárás
volt a stílusok közt, majd kialakult azoknak egy-egy fő áramlata, a TECHNO és
a HOUSE törzsfája (a törteket direkt nem veszem most figyelembe) ami tovább
ágazott és a deep, tech, tribal, progressive, soulful, funky, west coast, minimal,
chichago. A HOUSE műfajok mára még több mikro család-ágban virágoznak tovább.
Persze közben a Techno is fúzionált a House-al, és időről időre vissza is nyúl
mindenki a gyökerekhez, egy-egy újabb hangszereléssel remake-eli mint „új”
stílust egy-egy generáció, az ősi alapokat.

Ebben az óriáskáoszban tagadhatatlanul kapaszkodó egy-egy ilyen BRAND és
hangzás a nagyközönség számára és a djk, producerek is tudnak mihez kötődni,
tartozni. Ahogy anno mindenki „Global Underground” hangzásnak hívott egy nem
is ilyen néven működő sorozatot (Boxed a label neve), és vele a Djket is, sőt
a progressive house kifejezés is kb. ezért lett kitalálva, úgy most is ilyen
BRANDekről van szó, csak ebből mára már rengeteg van.


20 év után ugyanakkor nekem személy szerint elismerve ezen BRAND
„katedrálisok, isteneik, papjaik hit és zenei világának” létjogosultságát sokszor
hiányzik a sokszínűség! No nem az egy-egy szetten belül való csapongás!
Nem!!! Én is a történetmesélő, utazást bemutató, szervesen építkező, hegyeket,
völgyeket bejáró djszettek híve vagyok, ugyanakkor
nem szeretnék minden ebédre, reggelire meg vacsorára bélszínt enni, hol angolosan, hol átsütve, hol ilyen mártással, hol meg olyan körettel, vagy kocka tányéron, kerek tányéron, babérlevéllel, vagy virágocskákkal díszítve – de mégis ugyanazt! Remélem
érthető a hasonlat. Igen – vágyom előételre, levesre, főételre és desszertre is, szeretem
ha meglep a szakács és olyan készletből főz, zenél amit nem ismerek, ami újat ad!
Ha nappal egy beachen mást ad, mint egy gigászi sötét csarnokban, egy warm-up szerepben vagy éppen főidőben… Nincs rosszabb, mint amikor főidőben valaki ugyanazt
a 122bpm-es langyit erőlteti, mert neki ez a zenei világa mondjuk egy mainstagen,
– vagy éppen szétbassza a házat warm-upban, mert ő „teknó didzsééé”!

A Dj, a lemezlovas improvizációs és rezonáló képessége veszhet el a
stílussznobizmusban, mikor beleszűkül és szürkül egy-egy ilyen mikrouniverzumba…
Ez az, ami hiányzik nekem… a sokszínű dj egyéniségek! Persze félreértés ne essék,
az sem jó, ha valaki úgy váltogatja zenei preferenciáját ahogy a trend, vagy a lóvé
diktálja és most épp fekete dementorköpenyben vereti a „teknót” a lakossági minimál
után, vagy lenyúlva egy-egy top-slágert, az edit helyett remixerként hirdeti magát…
Nem erről beszélek!

A vérbeli djkről, mint amilyen pl. Lee Burridge is volt számomra, hogy mindig
meglepett, ha kellett deep házakkal, ha kellett odavert és tech house-okkal, de
mégis magát adta.

Ő 30 év után most éppen egy adott mikrouniverzumban éli ki magát és elengedte
ezt a fajta sokszínű Dj világot, de ez is egy út, amit ő választott, és most éppen ebben
tud megújulni és alkotni, mert éppen ezt érzi a sajátjának… Ki tudja milyen utat választ majd 5-10 év múlva? Legyen ez mindenki személyes döntése, a magam részéről tudom respektálni az egyiket és a másikat is!

Egy Capriatit, amikor a Sonus-on nappal 5-6 órában house-t játszik, egy Apolloniát
amikor leporolja a régi oldschool vinyleket és a mai francia, román deep-minimal
(ki hogy szerenté hívni) cucokkal vegyítve egyszerre utaztatnak és csempésznek
bele dinamikát egyedi színt pl. egy Carola-féle Music On buliba.  

Vannak ma is ilyen inspiráló Djk Villalobos-tól Sven Vath-en át Luciano-ig vérbeli
Dj vérrel megáldott, rájuk jellemző ugyanakkor tágabb tóból halászó virtuózok,
akikben megvan a végletek közti egyensúly.

Nyitottság, fürkésző fül, az újdonság vágya az oldschool tisztelete, és ismerete,
de leginkább az EGYÉNISGEK, a HITELES zenei univerzumok, melyek a mai napig megfognak és feltöltenek! Ezért nem unalmas ennyi idő után sem a HOUSE számomra annak minden árnyalatával együtt, melyekben mindenki megtalálhatja a rá jellemző vonalat attól függően kifőzdében, vagy find dining étteremben rendel, előételt, vagy
levest, végig kostólja a menüt és rábízza magát a virtuóz szakácsra aki képes meglepni
a legszőrösebb kritikust is akár egy jól újragondolt ratatouille-val☺


Ennyi amit Djként, szelektorként látok, ugyanakkor ott az érem másik oldala is, hogy producerként mennyire „érdemes”, „kifizetődő”, „praktikus” és sorolhatnám a jelzőket
egy adott vonalon alkotni, vagy a sokszínűség is lehet egyfajta érték? Na itt már bajban vagyok, mert azért a piac és mi szelektorok is szeretjük beazonosítani hogy ki-kicsoda!
Egy Mihai Popoviciuról tudom mit várhatok tőle, azért keresem a darabjait, nem fog
főidős zúzdával meglepni, egy 8bitnek mint kiadónak megvan a sajátos hangzása nem
fog csapongani és mást kiadni, de egy Serge Devant-et is megismerek mert rá jellemző
a trackek felépítése, hangulata, hogy milyen eszközöket használ ehhez, és pont azért
az egyedi hangzásért keresem és szeretem a darabjait. Ergo producerként azért
nagyon is érdemes valamifajta zenei világban kiteljesedni és azt képviselni, annak árnyalataiban kalandozni, arra nagyon kevés példa van, hogy valaki több vonalon is azonosítható, jól működő BRAND-et alakítson ki.


Remélem gondolatébresztőek voltak e sorok, kíváncsi vagyok a kollégák véleményére
is meg nyilván a közönségre is, ők mit látnak, érzékelnek mindebből?

Írjátok meg kommentben, folytassuk együtt a gondolkodást…